Kb. február tájékán találkoztunk először. Új volt a melegek világában, gondoltam segítek neki. Látni önmagát, a buktatókat, lehetőségeket.
Valahogy közel kerültük egymáshoz.
Hetente találkozunk, elbeszéljük egymásnak az életünket.
Valahogy automatikusan, reflex szerűen elmondtam neki. Gondolkodás nélkül.
Vigasztaltam. Riadt volt a szeme. Búcsúzáskor a kézfogás mellé egy ölelést is kaptam.
- Nyugodj meg, tudok magamra vigyázni.
- Igen, ismerlek már annyira, tudom jól.
- Akkor jó. Nem lesz semmi baj.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése