Emberek - az új lehetőség

Pár héttel ezelőtt találkoztunk. Egy régi ismerős hozott össze minket, mondván lehet tud segíteni állást keresni.

A szakmai kérdéseket sikerült 15-20 perc alatt lezárni, aztán cirka három órát ültünk, söröztünk, beszéltünk az élet dolgairól.

Jó volt érezni, hogy hisz bennem. A munkanélküliség kemény dió, főleg ilyen hosszú időn keresztül.
Megnyugtatott a jelenléte, kellemes volt.

Kifejtettem neki, nem vagyok semmi jónak elrontója, de nem hinném azt, hogy képes lennék beleugrani egy kapcsolatba.

Utána pár nappal eszméltem rá, hogy valójában mennyire magányos vagyok, mennyire kéne valaki az életembe. Tartozni kicsit, kötődni. Nem mondtam el neki. Ettől függetlenül többször célzott rá az elkövetkezendő napokban, hogy ő rám fog hajtani. Hajrá!

Aztán eljött a pillanat, amikor meglett a teszt eredménye. Visszavonhatatlan bizonyossággal. Én meg ott álltam, hogy mit kezdjek ezzel az emberrel.

Tiszteletet éreztem iránta. Nem tartottam volna túl jó megoldásnak azt - akármennyire is zökkenőmentesnek tűnik -, hogy fogom magam, lekoptatom és szépen kilép az életemből.

Elmondtam neki.

Kellemes sörözésnek indult az egész délután. Nem akartam sokáig húzni a témát. Egyszerűbb volt. Úgyis ő kérdezte meg: Hogy vagy? Mi történt veled mostanság?

Sok verzió megfordult a fejemben, hogy mi történhet ezután:

a) Felpattan és elrohan.
b) Megbeszéljük, hogy mindketten jófejek vagyunk és további szép életet kívánva elbúcsúzunk egymástól.
c) Megbeszéljük, hogy mindketten jófejek vagyunk és megállapodunk, hogy olykor-olykor, ha egy időben érünk rá, összeülünk beszélgetni.

A d)-t nem terveztem be, ami arról szólt volna, hogy azt mondja, ez őt nem érdekli. És ez történt.

Elmondta, van HIV+ ismerőse, aki x éve él negatív barátjával. Majd beszél vele a pontos biztonsági előírásokról. Meg egy csomó mindenről.

Azóta is úgy néz ki, nem akar tőlem eltávolodni. Ami persze nem jelenti azt, hogy én ettől nem tartok.
Van bennem egy bizonyos félelem, mely szerint mihelyt minden letisztul benne, mégis rájön, ez neki így nem kell. Kibékülhet a volt barátjával. Történhet sok-sok minden.

A paranoiákkal az a baj, hogy ha az ember nem vigyáz velük, még a végén belekattanhat. Nem akarom elüldözni őt csak azért, mert félek attól, rossz dolgok történhetnek.

Egyelőre nem vagyunk együtt. Kóstolgatjuk a másikat, feltérképezünk.
Lesz, ami lesz.

Még a végén az is előfordulhat, hogy lesz egy normális kapcsolatom egy abnormális szituációban.

Emberek - a szakmai közeg

Lelkileg valamelyest feltöltődve indultam a Szent Lászlóba. Jöjjön aminek jönnie kell.
Nem akartam rákérdezni előző nap, hogy rendben, elméletben bekövetkezhet a fals pozitív eredmény, de milyen arányú a gyakorlati előfordulása?

Don't cry over spilt milk. - Mondják okosan.

Igazából nem múlott már semmi a dolgokon. Nem akkor dőltek el. Csupán helyzetfelderítés volt. Aggódni azon, amin már nem lehet változtatni, felesleges. Elég lelkierőt kívánt az is, hogy magamban elkezdjem felfogni a történteket.

Kb. fél óra keresgélés után jöttem rá, hogy ahová mennem kéne, pont az az épület, amit lezártak felújításra. Először elnavigáltak a fekvőbeteg részlegre, aztán nagyon kedvesen az ambulanciára.

Páran voltak előttem. Feszült voltam. Nagyon.

Aztán elfogyott mindenki, utánam nem jött senki, egyedül maradtam.

Jött egy nővér. Középkorú, őszes hajú. Valami miatt féltem tőle. Féltem mindentől, ami a következő percekben bekövetkezhet.

Megmutattam neki a beutalót. Leült mellém, bemutatkozott. Nelli nővér volt.

Kis türelmet kért, aztán pár perc múlva be is mehettem. Utólag tudtam meg, hogy a főorvos úr - aki a legnagyobb koponyának számít - már kevés embert vesz fel a praxisába. Valahogy megnyugtat a dolog így utólag is.

Kérdések, vizsgálat. Nyirok csomók vannak a szervezetemben. Akkor már tudtam, hogy tényleg nem kell azon morfondírozni, vajon mi lehet a baj.

A vérvételnél remegett a karom. A nyirokcsomóknál megakadtam gondolatban. Ági nővér megnyugtatott, hogy nem kell aggódni, nem lesz baj.

Az egész nagyon homályos így utólag. Akkor még jobban az volt.

Tudom, hogy Nelli nővér kétszer magyarázta el rendíthetetlen nyugalommal, hogy mik lesznek a következő lépések. Akkor nem fogtam fel. Most már igen.

Megnyugtató volt a hangja. Akkor is, amikor másnap telefonban közölte, sajnos beigazolódott minden gyanú.

Kaptam tájékoztató füzetet, amit még aznap kiolvastam. Leszámítva a statisztikákat.

A Nagyvárad téren amíg vártam a metrót, kabátom zsebében a HIV-ről szóló könyvecskével, iszonyú magányosnak éreztem magam. Rám tört egy megfoghatatlan, melankolikus érzés és legszívesebben felordítottam volna.

Emberek - a régi szerelem

Ő volt az első, akinek elmondtam még hétfőn, az első sokk közepette. Ott hagyott mindent, borította a programját és indult értem a város másik oldalára.

Zuhogott az eső, szürke volt minden. Nekünk komponálták.
Ültünk az autóban, nem álltunk meg. Próbáltunk rájönni, most ilyenkor merre is induljunk.

Láttam a szemében a szomorúságot, a kétségbeesést. Én pedig nem estem kétségbe.

Nála aludtam. Ő nem tudott aludni. Sokszor felébredtem éjszaka, ahogy megigazította rajtam a takarót. Azt mondta, egyenletesen, békésen szuszogtam mindvégig.

Szerdán is találkoztunk még. És lehet, hogy fogunk a jövőben is.

Valami helyre került mindkettőnkben. Valami, amit eddig nem tudtunk véghezvinni.

De szeretném látni, ahogy újra csillog, ragyog a tekintete.

Döcögök

Amikor megírtam az első bejegyzést, azt csupán azért tettem, hogy tegyek valamit. Fontos volt elkezdeni.
Terveztem, hogy leírom pontosan, mi és hogyan történt. Közben elment tőle a kedvem kicsit.

A hétköznapok pörgése leállt. Itt a hétvége, egyedül vagyok. Ami meg történt, inkább ne történt volna. Nem volt dráma, csak idegesítő helyzet volt.

A feszültség meg úgy érzem kezd kitörni belőlem. Végre.

Az alap

2009. június 22.
AATSz. HIV gyanú.

2009. június 23.
Szent László kórház - pár kémcső vér levétele.

2009. június 24.
A fertőzöttség bebizonyosodott.