Mert azok a kis HPVs köcsögök...

Amikor ideges vagyok, az nekem mindig a gyomromra megy rá. És ha már rámegy, akkor megy a hasam kissé. Ez történt ma is.

A zuhany-wc-erkély útvonalon rohangálva azon tűnődtem én, akinek az ánusz és a belső terület tisztasága mindig is kardinális és érzékeny pontja volt, hogy én így el nem megyek. Lelki szemeim előtt láttam a dokit, ahogy belém nyúl és lespriccelem. Vizuális típus lévén mindezt végiggondolva még idegesebb lettem.

Aztán tíz órakor eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, elindulok. Odaérek tizenegyre (ami így is lett), még akkor is, ha azt mondják menjek vissza holnap, mert már későn értem oda. Nem akartam megint azt érezni, hogy halogatok és valamit elbaszok.

Közel jó egy órát vártam, mire bejutottam. Az egész épület állapota lehangoló, siralmas. Mintha ismét a szocializmusban lettem volna egy lelakott gyerektáborban. Nem pedig egy egyetem sebészeti klinikáján.

A velem várakozó betegeket azzal szórakoztattam, hogy öt perces gyakorisággal pattantam fel, tettem el a könyvemet, mentem el hugyozni, majd tértem vissza, vettem elő a könyvemet, aztán öt perc múlva ismét kezdtem mindezt előröl. Érdekelte őket a műsor, mert mindannyiszor alaposan megnéztek maguknak.
Közben eszembe jutott az a bűvészmutatvány, amikor előveszel egy palackot, kiöntöd belőle a vizet teljesen, aztán lám-lám, ismét teli van vízzel. Én meg ma simán felléphettem volna valamelyik cirkuszban azzal, hogy félóránként kortyolok kettőt az üvegből, miközben öt percenként fél litert hugyozok ki.

Szóval bejutottam. Fiatal doktornőt volt, megmutattam, elmondtam mindent, amit tudnia kellett.
És akkor történt meg az, ami még sohasem! Egy nő megujjazott!
Közölte, hogy ő nem proktológus, várjam meg a főorvost, ha tudom, mert jelenleg műt, órák kérdése és itt van. Én meg mondtam, megvárom.

Pont kimentem cigizni, kettőt szívtam és jött utánam az egyik ápolónő, hogy megjött a főorvos. Az ápolónő hozzáállása, viselkedés nagyon jól esett. Ha kimondom, ha nem, de az emberben még ott van a diszkriminációtól való félelem. Voltam én már anno (hosszú történet) úgy pszichiátriai váróban, hogy a folyosón beszéltem az orvossal, az bement, majd a velem együtt ott ülök hallgattuk, ahogy bentről kihallatszik: Itt van egy buzi, aki...

Bementem egy másik vizsgálóba. Főorvos Úr bemutatkozott, kezet fogott. Négykézláb fel az asztalra. Főorvoson kívül ott volt még a doktornő, az ápolónő aki utánam szaladt, meg egy junior srác, aki gondolom gyakorlaton volt.
Hirtelen nagy lendülettel valami felnyomásra került a seggembe. Mindig is utáltam a dildókat. Kb annyit tudtam mondani: Oah!
A főorvos lelkesen közelebb hívott mindenkit, magyarázta, hogy mit hogy kell nézni, a vírusról mesélt, hogy mire kell vigyázni a műtétnél, stb.
Egyébként ha mindez tíz perc múlva történik, akkor ott lett volna még három megszeppent szintén gyakornok csaj is.

Láttam magam kívülről, ahogy egy vizsgáló asztalon négykézláb pucsítok, a seggemből kiáll valami csőszerűség, amit négyen körbeállnak és csodálnak. Volt olyan pillanat, amikor majdnem felnevettem.

Csak vizsgálat volt. Kiderült, hogy elég komoly a kiterjedés, nemhogy nem egy, hanem elég sok kis szar van már. Úgyhogy műtét. Rendes. Altatással. Bennfekvéssel.

Körülbelül négy éves lehettem, amikor utoljára kórházba kellett befeküdnöm. Annyira emlékszem csak az egészből, hogy karácsony volt és akkor debütált a Süsü, a sárkány a TVben.
Most az fog következni, hogy google-ben rákereshetek olyan szóösszetételekre, hogy "hogyan viselkedjünk egy kórteremben", "mit vigyünk magunkkal egy kórházba", meg ami még eszembe jut.

Augusztus 04-re jegyeztek elő. Gyorsan betoltak, mondván utána mindenki huss szabadságra és nem szeretnék szeptemberre hagyni. Ez is jól esett.

Ismét megállapítottam, hogy nekem a kórházi légkörhöz szoknom kell még, de erre az élet adja a forgatókönyvet. Holnap ugyanis Szt. László, csütörtökön ismét SOTE vérvétel, EKG, meg még ki tudja, aztán pénteken ismét Szt. László.
Szokom a szagokat, az embereket, a szituációt. Rendkívül hálás vagyok mindazoknak az embereknek, akikkel dolgom volt eddig a Szt. Lászlóban, a Mária utcában és a SOTEn is. Emberségesek voltak. Pedig féltem attól, hogy atrocitás ér. Az embernek orvosában bíznia kell és hinni neki, hiszen tőle függ az ember egészsége. Nem tartani tőle, hogy mikor mond bármi olyan dolgot, ami az emberben a bizonytalanságot és a félelmeket tovább szítja.
Legszívesebben kiírnám ide a nevüket, lássa a világ, milyen jó fejek. Tényleg hálás vagyok nekik.

Doktornővel kellemesen elbeszélgettünk közben. A vírusról, rólam, a sebészetről.
Furcsa, hogy néha milyen szinten előtör belőlem az őszinteségi kényszer.
Mondtam neki, sok városai legenda és megtörtént eset szól arról, hogyan nem láttak el HIV pozitív embereket. Innentől kezdve fordulatot vett a beszélgetés stílusa, sokkal személyesebb és bizalmasabb lett. Közölte, hogy ha ők felvettek és megvizsgáltak, akkor biztosra mehetek, hogy kezelni fognak.

Majdnem három óra volt, amikor végeztem. Doktornő kezet nyújtott és egy szívélyes mosollyal elköszönt.