Kinek mi - update

Van ez az ismerősöm. Néha szoktam sajnálni. Felnőtt létére nem úgy néz ki, hogy megtanulta, hogyan éljen. Sok miden tekintetben.

Egészségmániája van. Olyan, mintha hipochonder lenne, de nem a betegségektől fél, hanem mindent amit eszik, iszik kielemez és érdektelen vitákat tud kezdeni arról, hogy a virslit azért nem a gyártás folyamán mittudoménmilyen apró kis szarok kerülnek belőle és ha ő azt megeszi, akkor mittudoménmi fog történni vele. Ezt a mittudoménmit kifejteni még nem tudta pontosan.

Az egész kérdéskört túlreagálja. Szinte már kóros paranoiával. Hallottam már beszélgetni a családjával telefonon, amikor a testvérének hisztérikus módon kiabálta, hogy nem, nem, ne mondd, akkor is valami bajom van.

Valamiféle ragya jött ki az arcára, elment vérvételre és csak annyit mondtak neki, hogy salakos a vére. Ettől persze úgy járt-kelt napokig, mint akit halálra ítéltek.

Megkérdeztem én, hogy járt-e allergia vizsgálaton, mert talán először arra kéne, ha a bőre kiütődik. Erre nem válaszolt.

Múltkor szólt, hogy megy bőrgyógyászhoz végre. Sikerül bejutni, végre!!! Mert az immunrendszerének valami baja van. Egy kicsit megrémültem.

Aztán elmesélte, hogy ebben a kánikulai időjárásban képzeljem el, hogy szeplők jöttek ki a bőrén!!! És ezt orvosnak látnia kell!!!

Update:
És most panaszkodott, hogy milyen hülyék az orvosok megint, mert ismét azt mondták, hogy ő egészséges és menjen vissza egy év múlva és felháborodottan puffogott.

Hogy embereknek milyen problémái vannak...

Egyébként azt hiszem hamarosan a baráti köröm egy kisebb-nagyobb reformon fog átesni.

Az a bizonyos alacsony kerítés

Pörgött, mint a bolond egér. A stílusa, ahogy írt, amiről írt.

Van ilyen. Meg betudtam annak, hogy fiatal. Elmondása szerint 1.5 éve pozitív.

Aztán a beszélgetés kezdett furcsa irányba terelődni.

- És mióta vagy buzi? Zavar ha lebuzizlak?
- Te nem vagy az?
- De! Mi más lennék? Egy aids-es buzi!! A legjobb párosítás.
- Bocs, én még HIV+ vagyok.
- Nem mindegy?! Úgyis az leszel!

És akkor kilépett, mielőtt még tiltani és törölni tudtam volna. De persze töröltem és tiltottam.

Friss adatok

Megvan a négyhetes eredmény. Ugye legutoljára négy hete nézték meg.

A vírusszámom alacsony, hogy pontosan mennyi az nem derült ki. A CD4 516 és 25%. Enyhe változás a legutóbbihoz képest. Három hónap múlva ismétlés.

Főorvos Úr jó kedvű volt, kellemesen elbeszélgettünk. Elmeséltem a SOTEs fejleményeket, megegyeztünk, hogy kontroll után felhívom őket, hogy hogyan sikerült és hogyan érzem magam.

Ultimátum

Aki az elkövetkezendő 1 hétben azt meri nekem mondani, veszünk vért, annak kissé durcásan, ajkakat lebiggyesztve fogom mondani: Nem!

Tegnap Szt. László, ma SOTE. A mai kicsit még fáj is, többet is vettek le. Mindkettő helye látszik mindkét karon és köszönöm szépen a nővéreknek, hogy ügyesek voltak és nem baszták szét a vénámat, mert most úgy néznék ki, mint egy szétlőtt vénájú drogos.

Ja, és az 1 hét azért egy hét, mert jövő pénteken megint mehetek vérvételre.

Kicsit szétszórtan

08:56-kor tudtam meg, hogy Szt. Lászlóba 9-ig kéne odaérni. Ezt előtte a kutya sem mondta. Úgyhogy el is indultam.

Megérkezvén a Nagyvárad térre egy ismerős hívott, kedélyesen csevegtünk sokféle dologról. Amikor cigit elszívtam, suhanás be a kórház bejáratán, végig az úton, kis séta.

Amikor letettem a telefont, akkor vettem vészre, hogy valami nem jó, múltkor nem itt voltam. Megkerestem a kijáratot, és már rémlett is, hogy bizony-bizony, az sem ilyen volt legutóbb, arról nem is beszélve, hogy a bejáratnál nagy betűkkel az állt: Szent István Kórház.

Mindegy. Most már ott is voltam.

Mert azok a kis HPVs köcsögök...

Amikor ideges vagyok, az nekem mindig a gyomromra megy rá. És ha már rámegy, akkor megy a hasam kissé. Ez történt ma is.

A zuhany-wc-erkély útvonalon rohangálva azon tűnődtem én, akinek az ánusz és a belső terület tisztasága mindig is kardinális és érzékeny pontja volt, hogy én így el nem megyek. Lelki szemeim előtt láttam a dokit, ahogy belém nyúl és lespriccelem. Vizuális típus lévén mindezt végiggondolva még idegesebb lettem.

Aztán tíz órakor eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, elindulok. Odaérek tizenegyre (ami így is lett), még akkor is, ha azt mondják menjek vissza holnap, mert már későn értem oda. Nem akartam megint azt érezni, hogy halogatok és valamit elbaszok.

Közel jó egy órát vártam, mire bejutottam. Az egész épület állapota lehangoló, siralmas. Mintha ismét a szocializmusban lettem volna egy lelakott gyerektáborban. Nem pedig egy egyetem sebészeti klinikáján.

A velem várakozó betegeket azzal szórakoztattam, hogy öt perces gyakorisággal pattantam fel, tettem el a könyvemet, mentem el hugyozni, majd tértem vissza, vettem elő a könyvemet, aztán öt perc múlva ismét kezdtem mindezt előröl. Érdekelte őket a műsor, mert mindannyiszor alaposan megnéztek maguknak.
Közben eszembe jutott az a bűvészmutatvány, amikor előveszel egy palackot, kiöntöd belőle a vizet teljesen, aztán lám-lám, ismét teli van vízzel. Én meg ma simán felléphettem volna valamelyik cirkuszban azzal, hogy félóránként kortyolok kettőt az üvegből, miközben öt percenként fél litert hugyozok ki.

Szóval bejutottam. Fiatal doktornőt volt, megmutattam, elmondtam mindent, amit tudnia kellett.
És akkor történt meg az, ami még sohasem! Egy nő megujjazott!
Közölte, hogy ő nem proktológus, várjam meg a főorvost, ha tudom, mert jelenleg műt, órák kérdése és itt van. Én meg mondtam, megvárom.

Pont kimentem cigizni, kettőt szívtam és jött utánam az egyik ápolónő, hogy megjött a főorvos. Az ápolónő hozzáállása, viselkedés nagyon jól esett. Ha kimondom, ha nem, de az emberben még ott van a diszkriminációtól való félelem. Voltam én már anno (hosszú történet) úgy pszichiátriai váróban, hogy a folyosón beszéltem az orvossal, az bement, majd a velem együtt ott ülök hallgattuk, ahogy bentről kihallatszik: Itt van egy buzi, aki...

Bementem egy másik vizsgálóba. Főorvos Úr bemutatkozott, kezet fogott. Négykézláb fel az asztalra. Főorvoson kívül ott volt még a doktornő, az ápolónő aki utánam szaladt, meg egy junior srác, aki gondolom gyakorlaton volt.
Hirtelen nagy lendülettel valami felnyomásra került a seggembe. Mindig is utáltam a dildókat. Kb annyit tudtam mondani: Oah!
A főorvos lelkesen közelebb hívott mindenkit, magyarázta, hogy mit hogy kell nézni, a vírusról mesélt, hogy mire kell vigyázni a műtétnél, stb.
Egyébként ha mindez tíz perc múlva történik, akkor ott lett volna még három megszeppent szintén gyakornok csaj is.

Láttam magam kívülről, ahogy egy vizsgáló asztalon négykézláb pucsítok, a seggemből kiáll valami csőszerűség, amit négyen körbeállnak és csodálnak. Volt olyan pillanat, amikor majdnem felnevettem.

Csak vizsgálat volt. Kiderült, hogy elég komoly a kiterjedés, nemhogy nem egy, hanem elég sok kis szar van már. Úgyhogy műtét. Rendes. Altatással. Bennfekvéssel.

Körülbelül négy éves lehettem, amikor utoljára kórházba kellett befeküdnöm. Annyira emlékszem csak az egészből, hogy karácsony volt és akkor debütált a Süsü, a sárkány a TVben.
Most az fog következni, hogy google-ben rákereshetek olyan szóösszetételekre, hogy "hogyan viselkedjünk egy kórteremben", "mit vigyünk magunkkal egy kórházba", meg ami még eszembe jut.

Augusztus 04-re jegyeztek elő. Gyorsan betoltak, mondván utána mindenki huss szabadságra és nem szeretnék szeptemberre hagyni. Ez is jól esett.

Ismét megállapítottam, hogy nekem a kórházi légkörhöz szoknom kell még, de erre az élet adja a forgatókönyvet. Holnap ugyanis Szt. László, csütörtökön ismét SOTE vérvétel, EKG, meg még ki tudja, aztán pénteken ismét Szt. László.
Szokom a szagokat, az embereket, a szituációt. Rendkívül hálás vagyok mindazoknak az embereknek, akikkel dolgom volt eddig a Szt. Lászlóban, a Mária utcában és a SOTEn is. Emberségesek voltak. Pedig féltem attól, hogy atrocitás ér. Az embernek orvosában bíznia kell és hinni neki, hiszen tőle függ az ember egészsége. Nem tartani tőle, hogy mikor mond bármi olyan dolgot, ami az emberben a bizonytalanságot és a félelmeket tovább szítja.
Legszívesebben kiírnám ide a nevüket, lássa a világ, milyen jó fejek. Tényleg hálás vagyok nekik.

Doktornővel kellemesen elbeszélgettünk közben. A vírusról, rólam, a sebészetről.
Furcsa, hogy néha milyen szinten előtör belőlem az őszinteségi kényszer.
Mondtam neki, sok városai legenda és megtörtént eset szól arról, hogyan nem láttak el HIV pozitív embereket. Innentől kezdve fordulatot vett a beszélgetés stílusa, sokkal személyesebb és bizalmasabb lett. Közölte, hogy ha ők felvettek és megvizsgáltak, akkor biztosra mehetek, hogy kezelni fognak.

Majdnem három óra volt, amikor végeztem. Doktornő kezet nyújtott és egy szívélyes mosollyal elköszönt.

Magány

Nem hinném, hogy túl jól vagyok, de azt sem, hogy ez sokáig tartana.

Ehhez sok dolog hozzájárult, egészen biztosan köze van a mai elbaszott orvoslátogatáshoz, nem tudom miért zavar, de kissé szapulom magam, miért vagyok ilyen tökkelütött, már rég vége lenne az egésznek.
Jó volna letudni, jó volna nem érezni azt a megfoghatatlan félelmet az egésszel kapcsolatban, ami ott lapul bennem valahol mélyen.

Múlt héten azt mondta, ne segítsek neki. Ne törődjek vele. Talán még sosem fájt ennyire valami, amit mondott. A szavak, amelyek azt súgják, nincs szükségem rád, azóta is marnak.

Valahogy nem tudok magammal mit kezdeni.
Mennék már dolgozni. Költöznék innen jó messzire. Szükségem lenne szexre. Iszonyúan.

Persze tudom, hogy ezek meg fognak történni. Előbb-utóbb. De a türelmem elfogyott. És pont akkor, amikor az ember már finisben van. Pont ezért. Gyengül a nyomás, az ember elernyed. Kezd kicsit összeomlani.

Szombat éjjel jóbaráttal körbejártuk az összes belvárosi buzi helyet. Volt egy-két pasi, aki tetszett. Volt köztük olyan is, akinek én is bejöttem.
Ott álltam a sörömmel, mustráltam a felhozatalt és hirtelen azon kezdtem gondolkodni, egyáltalán mi is történhetne.
Megmondanám, hogy bocs, de szex csak korlátozott módon. Ha akar még találkozni egy hosszú beszélgetést követőn, mit mondjak neki?
Az udvarló, aki annyira, de annyira szeretett volna közel kerülni hozzám és akit egyáltalán nem zavart, hogy pozitív vagyok, végül kiderült, hogy de, mégis zavarja. Nem mondta meg. Csak kikoptatta magát az életemből.

És valójában nem is a szex hiányzott.

Jó lett volna valakivel hazamenni. Hozzá, hozzám. Összebújni, elaludni. Beletúrni a fejemet a mellkasába, elidőzni kicsit ott, majd szorosan magamhoz ölelni.

Intimitás. Testiség. Összetartozás. Biztonságérzet.

Tudom és érzem, nem lennék még képes egy kapcsolat felépítésének elkezdésére. De valami nagyon-nagyon hiányzik. Hiányzik Az, vagy hiányzik Ő. Nem tudom. De valami nem smakkol.

Megvan annak is az előnye, ha az ember rongy részegre issza magát. Mert amikor reggel felébred, az az első gondolata, mennyire kibaszottan fáj a feje. És nem arra, hogy megint nincs mellette senki.

EÜ

Kezdem azzal, hogy balfasz vagyok rendesen. Nem kellett volna reggel elaludni, ki kellett volna pattanni az ágyból és reggel 9ig bezárólag odaérni. De ez nem így történt, aztán jól kibasztam magammal.

Igazából nem tudom mit lehetne csinálni a magyar egészségüggyel. Pozitív vagy negatív vagy, tök mindegy.

Miután az összeeszkábált weblapon semmiféle konkrét információ nem volt, sikerült felhívnom kb huszadik alkalommal a sebészetet, hogy megkérdezzem a rendelési időt.
Ennek az volt a taktikája, hogy közel három percig kicsöngettem a telefont, ők meg gondolom már unták, hogy csörög és végül felvették.
A gond csak az volt, hogy annyira belemerültem valaminek az olvasásába, hogy hirtelen azt sem tudtam egy másodpercig, hogy én most kit is hívtam valójában és miért.
Aztán átkapcsoltak valahová, ahol határozott hangon beleszóló nő teljesen határozatlan dolgokat mondott:

- Szeretném megtudni a proktológiai ambulancia rendelési idejét.
- Hát, hétfőn.
- És hétfőn hány óráig.
- Hát... olyan délig.
- És csak hétfőn?
- Bejöhet máskor is, megvizsgáljuk, de proktológus csak hétfőn van mindig.

Ez egy jó nagy területet ellátó sebészeti klinika.

Holnap bemegyek. Aztán megmutatom szépen megint a popsimat, megint szépen megnézik és mondanak majd valamit. Gondolom azt, hogy condylomám van. Meg azt, hogy menjek vissza máskor, vagy menjek el máshová. Biztató hír, hogy korábban a Mária utcában azt mondták, mostanság volt olyan eset, hogy megcsinálták az oda beutalt pácienseket és nem küldték el őket, hogy ha beteg vagy, gyógyulj meg máshol. Hurrá! Hurrá! Van remény!

Ez is megvolt

Azt hiszem, magát a közeget kell megszoknom. Kb 5 éves koromban voltam utoljára kórházban, szakorvosi kezelésen meg kb 10 évvel ezelőtt, amikor volt egy komolyabb szemgyulladásom. Aztán annyi.

Furcsa és feszélyező az egész. Az ápolónő és a dokinő is kedves volt. Közvetlen, informáló.

Megnézte, azt mondta vannak benn is, amihez nem tud hozzányúlni. Kaptam beutalót proktológushoz, akit majd hétfőn felkeresek.

Azt mondta az orvos, ki kell venni egy hónapon belül mindet, mert bajok lehetnek. Bízom, hogy hamar sikerül megcsináltatni. A francnak se kellenek ezek a kis HPVs hülyék.

Reggli ébredés

Nem vagyok az az ember típus, aki ha megcsörren az óra, egyből kipattan az ágyból.
A csörgés és a kikóválygás között 10 perctől 1.5 óra időtartam szokott eltelni.

A mai csörgést valahogy hallottam. Mindkettőt. Visszaaludtam. Álmodtam. Egy éles bevillanás volt.

...akár megmondhatnám a vírusszámot, de inkább jöjjön be személyesen...

És így történt, hogy ma reggel nem aludtam el.

Egy lépéssel tovább

Ma beszéltem a Máriával. Az utcával.

Szerdán megyek be, megmutatom a kis dögöket azzal a céllal, hogy leégetik, lekaparják, csinálnak velük bármit, csak tűnjenek már el onnan.
Idegesít a tudat, hogy ott vannak és idegesít a helyzet, hogy amíg ott vannak, addig no sex.

Telefonban megkérdeztem, hogyan készüljek lelkileg, megcsinálják-e aznap.

A válasz annyi volt:
- Függ, hogy mennyire kiterjedt. De majd valamit úgyis kezdünk velük.

Hm.

Mindennapi buziságok

Konstruktív ember lévén majd le fogom írni úgyis, mik azok a dolgok, amik szerintem nem jól működnek felvilágosítás szempontjából, illetve inkább milyen defektusok vannak a befogadó részről.

Majd leírom, amikor a fejemben nem lesz ekkora káosz.

Eddig is sokszor szembesültem azzal, hogy egy dolog, hogy emberek a fáradtságot sem veszik arra, miközben órákon keresztül a számítógép előtt nézik a pornót, hogy alapvető dolgoknak utána nézzenek. És terjesztik a hülyébbnél hülyébb nézeteiket. Ebből meg lesz a kaotikus hülyeségmaszlag, ami mindamellett, hogy káros, még rendkívül idegesítő is.

Van sok sztorim ezekkel kapcsolatban.

Most jelenleg az nyitogatja néha a bicskát, hogy ha negatív lennék, nagyon szívesen megdugna gumi nélkül, de így még gumival sem.

Szerintem legközelebb megírom, hogy jól van várj, regisztrálok egy másik névvel, letagadom, aztán dugjunk bareback.

És az élet megy tovább...

Kikerültem a megszokott közegből. Van előnye is, meg hátránya is. A hátrányát tegnap este éltem át. Jó mélyre kerültem. De jól van ez így. A dolgok előnye pedig az, hogy cselekvésre késztet. Ez pedig fontos.

Regisztráltam magam ilyen-olyan, már jól ismert társkeresőre. Emberi kapcsolatok teremtése céljából.

Azt hiszem, az elkövetkezendő két hét elég programokban jó dús lesz. :)

Összegzés

Nagyjából a végére értem az elmúlt másfél hét eseményeinek felidézésében.

Javarészt kronologikusan, de leginkább az ingerfaktorokra koncentrálva.

Azt hiszem, ha nem így, nem velük együtt történt volna mindez, lettem volna jó nagy szarban. De nem így volt. Ezért pedig köszönet.

Nem maradtam egyedül.

Nem éreztem azt, hogy el kell bujdosnom, hogy vége a világnak.

Megvolt a sokk, megvolt az ellentételezés és megindult valami helyre rakás. Mély melankólia, szomorúság.

De valahogy mégis jól vagyok. Elindult bennem egy csomó folyamat, aminek a végét még nem látom.

Aztán a többi majd kialakul.

Emberek - a testvér

Igazából sosem volt közöttünk a klasszikus testvéri kapcsolat. Betudható a nagy korkülönbségnek.

Még a legelején (nem mintha olyan rég óta tartana az egész állapot) eldöntöttem, hogy a családomnak minderről nem kell tudnia.
Nem kell a kétségbeesés, a felesleges aggódás. Távol élünk egymástól. Jelen helyzetben nem hiszem, hogy bármi értelme lenne beléjük állítani az ideget.

Tegnap este végül szóba került valamilyen szinten az AIDS. Nem tudom felidézni mi volt a kiindulási pont, de testvérem hozta fel. Jó fél órát beszélgettünk róla. Felmértem mit tud, kiegészítettem, felvilágosítottam. Érdeklődő volt, már alapvetően sok mindent tudott.

Egész végig mosolyogtam magamban.

Az első

Most kaptam meg az első teljes eredményeket. CD4 426, 27%, vírusszám 4210. Azt mondják, nincs nagy gond jelenleg, úgyhogy marad a július vége.

Rákérdeztem mit lehet csinálni a szemölcsökkel, amiket nem rég fedeztem fel. Tudnék menni magán klinikára lézeres eltávolításra. Munkanélküli segélyből ezt kigazdálkodni elég macerás lesz.
Felkészítettek, hogy idő kérdése, mikorra fogok tudni találni egy sebészt, aki hozzám nyúl. Azt mondták, tapasztalat.

Egy kicsit értetlenül állok a dolog előtt több minden miatt.

Mi van akkor, ha más jellegű, hasonló dologról van szó? Akkor alapvetően feltételezik, hogy egészen biztosan nincs bajom?
És ennyire nincsenek maguk az orvosok képben azzal, mit is kezdjenek valakivel, ha HIV pozitív?

Testiség

Valahogy nem tudom magamban helyretenni a szexualitásomat.

Jó volna valami felkavaró, valami állati. Valami.

De mégsem kívánom.

Még egy darabig.

Emberek - a baszópajti

Valami miatt fontosnak tartottam, hogy elmondjam neki.

Mindamellett, hogy személyes találkozásokkor többnyire csak dugtunk és azt is csak szökőévenként kétszer kb., mindig is bírtam. A stílusát, a külsejét, a szexet vele.

Beszélgettünk már erről a témáról, tudtam mit gondol, mennyire tájékozott, mennyire tudja nem követni a sztereotip buzihülyeségeket.

- Azért remélem, nem tűnsz el a szemem elől.
- Nem szándékozom. Örülök, hogy nem akarod. Ha dugni már nem fogunk, attól még sörözni pl tudunk.
- Ugyan már. Van gumi.

Emberek - a régi ismerős

Évekkel ezelőttről ismertem még. Évekre megszakadt a kapcsolat.

Jó fél évvel aztán a virtuális éterben ismét találkoztunk. Személyes kapcsolatfelvétel nem volt.

Már akkor elmondta, hogy alapítványi tevékenységhez kezdett. Felvilágosít, kezel, lelket ápol. HIV pozitívokét.

Még kedden felhívtam, amikor hazaértem a Szent Lászlóból.

Beszélgettünk, vigasztalt, nem sajnálkozós módon. Megbeszéltünk egy találkozót péntekre. Vele és egy ismerősével, aki HIV+ és szintén az egyesületben tevékenykedik.

Jó volt a péntek. És előtte napokban is jó volt tudni, hogy meg fog történni.

Emberek - a jóbarát

Kb. február tájékán találkoztunk először. Új volt a melegek világában, gondoltam segítek neki. Látni önmagát, a buktatókat, lehetőségeket.

Valahogy közel kerültük egymáshoz.

Hetente találkozunk, elbeszéljük egymásnak az életünket.

Valahogy automatikusan, reflex szerűen elmondtam neki. Gondolkodás nélkül.

Vigasztaltam. Riadt volt a szeme. Búcsúzáskor a kézfogás mellé egy ölelést is kaptam.

- Nyugodj meg, tudok magamra vigyázni.
- Igen, ismerlek már annyira, tudom jól.
- Akkor jó. Nem lesz semmi baj.