A társas lény

Jó hallgatni másokat. Beleképzelni magam a helyzetükbe, megpróbálni lemodellezni min mentek, mennek keresztül.

Tanulni.

Jó visszaigazolni magam, hogy vannak módok, ahogyan nem szabad az életemet vezetni. Látni olyan élethelyzeteket, amikbe már nem akarok belekerülni önnön hibámból.

Jól akarom érezni magam a bőrömben. Nem szeretem a depressziót. Magam ellensége sem akarok többé lenni. Amit hoz az élet, azzal megküzdök. Az pont elég.

Nem leszek magam ellensége.

Mert azok a kis HPVs köcsögök...

Amikor ideges vagyok, az nekem mindig a gyomromra megy rá. És ha már rámegy, akkor megy a hasam kissé. Ez történt ma is.

A zuhany-wc-erkély útvonalon rohangálva azon tűnődtem én, akinek az ánusz és a belső terület tisztasága mindig is kardinális és érzékeny pontja volt, hogy én így el nem megyek. Lelki szemeim előtt láttam a dokit, ahogy belém nyúl és lespriccelem. Vizuális típus lévén mindezt végiggondolva még idegesebb lettem.

Aztán tíz órakor eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, elindulok. Odaérek tizenegyre (ami így is lett), még akkor is, ha azt mondják menjek vissza holnap, mert már későn értem oda. Nem akartam megint azt érezni, hogy halogatok és valamit elbaszok.

Közel jó egy órát vártam, mire bejutottam. Az egész épület állapota lehangoló, siralmas. Mintha ismét a szocializmusban lettem volna egy lelakott gyerektáborban. Nem pedig egy egyetem sebészeti klinikáján.

A velem várakozó betegeket azzal szórakoztattam, hogy öt perces gyakorisággal pattantam fel, tettem el a könyvemet, mentem el hugyozni, majd tértem vissza, vettem elő a könyvemet, aztán öt perc múlva ismét kezdtem mindezt előröl. Érdekelte őket a műsor, mert mindannyiszor alaposan megnéztek maguknak.
Közben eszembe jutott az a bűvészmutatvány, amikor előveszel egy palackot, kiöntöd belőle a vizet teljesen, aztán lám-lám, ismét teli van vízzel. Én meg ma simán felléphettem volna valamelyik cirkuszban azzal, hogy félóránként kortyolok kettőt az üvegből, miközben öt percenként fél litert hugyozok ki.

Szóval bejutottam. Fiatal doktornőt volt, megmutattam, elmondtam mindent, amit tudnia kellett.
És akkor történt meg az, ami még sohasem! Egy nő megujjazott!
Közölte, hogy ő nem proktológus, várjam meg a főorvost, ha tudom, mert jelenleg műt, órák kérdése és itt van. Én meg mondtam, megvárom.

Pont kimentem cigizni, kettőt szívtam és jött utánam az egyik ápolónő, hogy megjött a főorvos. Az ápolónő hozzáállása, viselkedés nagyon jól esett. Ha kimondom, ha nem, de az emberben még ott van a diszkriminációtól való félelem. Voltam én már anno (hosszú történet) úgy pszichiátriai váróban, hogy a folyosón beszéltem az orvossal, az bement, majd a velem együtt ott ülök hallgattuk, ahogy bentről kihallatszik: Itt van egy buzi, aki...

Bementem egy másik vizsgálóba. Főorvos Úr bemutatkozott, kezet fogott. Négykézláb fel az asztalra. Főorvoson kívül ott volt még a doktornő, az ápolónő aki utánam szaladt, meg egy junior srác, aki gondolom gyakorlaton volt.
Hirtelen nagy lendülettel valami felnyomásra került a seggembe. Mindig is utáltam a dildókat. Kb annyit tudtam mondani: Oah!
A főorvos lelkesen közelebb hívott mindenkit, magyarázta, hogy mit hogy kell nézni, a vírusról mesélt, hogy mire kell vigyázni a műtétnél, stb.
Egyébként ha mindez tíz perc múlva történik, akkor ott lett volna még három megszeppent szintén gyakornok csaj is.

Láttam magam kívülről, ahogy egy vizsgáló asztalon négykézláb pucsítok, a seggemből kiáll valami csőszerűség, amit négyen körbeállnak és csodálnak. Volt olyan pillanat, amikor majdnem felnevettem.

Csak vizsgálat volt. Kiderült, hogy elég komoly a kiterjedés, nemhogy nem egy, hanem elég sok kis szar van már. Úgyhogy műtét. Rendes. Altatással. Bennfekvéssel.

Körülbelül négy éves lehettem, amikor utoljára kórházba kellett befeküdnöm. Annyira emlékszem csak az egészből, hogy karácsony volt és akkor debütált a Süsü, a sárkány a TVben.
Most az fog következni, hogy google-ben rákereshetek olyan szóösszetételekre, hogy "hogyan viselkedjünk egy kórteremben", "mit vigyünk magunkkal egy kórházba", meg ami még eszembe jut.

Augusztus 04-re jegyeztek elő. Gyorsan betoltak, mondván utána mindenki huss szabadságra és nem szeretnék szeptemberre hagyni. Ez is jól esett.

Ismét megállapítottam, hogy nekem a kórházi légkörhöz szoknom kell még, de erre az élet adja a forgatókönyvet. Holnap ugyanis Szt. László, csütörtökön ismét SOTE vérvétel, EKG, meg még ki tudja, aztán pénteken ismét Szt. László.
Szokom a szagokat, az embereket, a szituációt. Rendkívül hálás vagyok mindazoknak az embereknek, akikkel dolgom volt eddig a Szt. Lászlóban, a Mária utcában és a SOTEn is. Emberségesek voltak. Pedig féltem attól, hogy atrocitás ér. Az embernek orvosában bíznia kell és hinni neki, hiszen tőle függ az ember egészsége. Nem tartani tőle, hogy mikor mond bármi olyan dolgot, ami az emberben a bizonytalanságot és a félelmeket tovább szítja.
Legszívesebben kiírnám ide a nevüket, lássa a világ, milyen jó fejek. Tényleg hálás vagyok nekik.

Doktornővel kellemesen elbeszélgettünk közben. A vírusról, rólam, a sebészetről.
Furcsa, hogy néha milyen szinten előtör belőlem az őszinteségi kényszer.
Mondtam neki, sok városai legenda és megtörtént eset szól arról, hogyan nem láttak el HIV pozitív embereket. Innentől kezdve fordulatot vett a beszélgetés stílusa, sokkal személyesebb és bizalmasabb lett. Közölte, hogy ha ők felvettek és megvizsgáltak, akkor biztosra mehetek, hogy kezelni fognak.

Majdnem három óra volt, amikor végeztem. Doktornő kezet nyújtott és egy szívélyes mosollyal elköszönt.

Magány

Nem hinném, hogy túl jól vagyok, de azt sem, hogy ez sokáig tartana.

Ehhez sok dolog hozzájárult, egészen biztosan köze van a mai elbaszott orvoslátogatáshoz, nem tudom miért zavar, de kissé szapulom magam, miért vagyok ilyen tökkelütött, már rég vége lenne az egésznek.
Jó volna letudni, jó volna nem érezni azt a megfoghatatlan félelmet az egésszel kapcsolatban, ami ott lapul bennem valahol mélyen.

Múlt héten azt mondta, ne segítsek neki. Ne törődjek vele. Talán még sosem fájt ennyire valami, amit mondott. A szavak, amelyek azt súgják, nincs szükségem rád, azóta is marnak.

Valahogy nem tudok magammal mit kezdeni.
Mennék már dolgozni. Költöznék innen jó messzire. Szükségem lenne szexre. Iszonyúan.

Persze tudom, hogy ezek meg fognak történni. Előbb-utóbb. De a türelmem elfogyott. És pont akkor, amikor az ember már finisben van. Pont ezért. Gyengül a nyomás, az ember elernyed. Kezd kicsit összeomlani.

Szombat éjjel jóbaráttal körbejártuk az összes belvárosi buzi helyet. Volt egy-két pasi, aki tetszett. Volt köztük olyan is, akinek én is bejöttem.
Ott álltam a sörömmel, mustráltam a felhozatalt és hirtelen azon kezdtem gondolkodni, egyáltalán mi is történhetne.
Megmondanám, hogy bocs, de szex csak korlátozott módon. Ha akar még találkozni egy hosszú beszélgetést követőn, mit mondjak neki?
Az udvarló, aki annyira, de annyira szeretett volna közel kerülni hozzám és akit egyáltalán nem zavart, hogy pozitív vagyok, végül kiderült, hogy de, mégis zavarja. Nem mondta meg. Csak kikoptatta magát az életemből.

És valójában nem is a szex hiányzott.

Jó lett volna valakivel hazamenni. Hozzá, hozzám. Összebújni, elaludni. Beletúrni a fejemet a mellkasába, elidőzni kicsit ott, majd szorosan magamhoz ölelni.

Intimitás. Testiség. Összetartozás. Biztonságérzet.

Tudom és érzem, nem lennék még képes egy kapcsolat felépítésének elkezdésére. De valami nagyon-nagyon hiányzik. Hiányzik Az, vagy hiányzik Ő. Nem tudom. De valami nem smakkol.

Megvan annak is az előnye, ha az ember rongy részegre issza magát. Mert amikor reggel felébred, az az első gondolata, mennyire kibaszottan fáj a feje. És nem arra, hogy megint nincs mellette senki.

És az élet megy tovább...

Kikerültem a megszokott közegből. Van előnye is, meg hátránya is. A hátrányát tegnap este éltem át. Jó mélyre kerültem. De jól van ez így. A dolgok előnye pedig az, hogy cselekvésre késztet. Ez pedig fontos.

Regisztráltam magam ilyen-olyan, már jól ismert társkeresőre. Emberi kapcsolatok teremtése céljából.

Azt hiszem, az elkövetkezendő két hét elég programokban jó dús lesz. :)

Összegzés

Nagyjából a végére értem az elmúlt másfél hét eseményeinek felidézésében.

Javarészt kronologikusan, de leginkább az ingerfaktorokra koncentrálva.

Azt hiszem, ha nem így, nem velük együtt történt volna mindez, lettem volna jó nagy szarban. De nem így volt. Ezért pedig köszönet.

Nem maradtam egyedül.

Nem éreztem azt, hogy el kell bujdosnom, hogy vége a világnak.

Megvolt a sokk, megvolt az ellentételezés és megindult valami helyre rakás. Mély melankólia, szomorúság.

De valahogy mégis jól vagyok. Elindult bennem egy csomó folyamat, aminek a végét még nem látom.

Aztán a többi majd kialakul.

Emberek - a testvér

Igazából sosem volt közöttünk a klasszikus testvéri kapcsolat. Betudható a nagy korkülönbségnek.

Még a legelején (nem mintha olyan rég óta tartana az egész állapot) eldöntöttem, hogy a családomnak minderről nem kell tudnia.
Nem kell a kétségbeesés, a felesleges aggódás. Távol élünk egymástól. Jelen helyzetben nem hiszem, hogy bármi értelme lenne beléjük állítani az ideget.

Tegnap este végül szóba került valamilyen szinten az AIDS. Nem tudom felidézni mi volt a kiindulási pont, de testvérem hozta fel. Jó fél órát beszélgettünk róla. Felmértem mit tud, kiegészítettem, felvilágosítottam. Érdeklődő volt, már alapvetően sok mindent tudott.

Egész végig mosolyogtam magamban.

Emberek - a baszópajti

Valami miatt fontosnak tartottam, hogy elmondjam neki.

Mindamellett, hogy személyes találkozásokkor többnyire csak dugtunk és azt is csak szökőévenként kétszer kb., mindig is bírtam. A stílusát, a külsejét, a szexet vele.

Beszélgettünk már erről a témáról, tudtam mit gondol, mennyire tájékozott, mennyire tudja nem követni a sztereotip buzihülyeségeket.

- Azért remélem, nem tűnsz el a szemem elől.
- Nem szándékozom. Örülök, hogy nem akarod. Ha dugni már nem fogunk, attól még sörözni pl tudunk.
- Ugyan már. Van gumi.

Emberek - a régi ismerős

Évekkel ezelőttről ismertem még. Évekre megszakadt a kapcsolat.

Jó fél évvel aztán a virtuális éterben ismét találkoztunk. Személyes kapcsolatfelvétel nem volt.

Már akkor elmondta, hogy alapítványi tevékenységhez kezdett. Felvilágosít, kezel, lelket ápol. HIV pozitívokét.

Még kedden felhívtam, amikor hazaértem a Szent Lászlóból.

Beszélgettünk, vigasztalt, nem sajnálkozós módon. Megbeszéltünk egy találkozót péntekre. Vele és egy ismerősével, aki HIV+ és szintén az egyesületben tevékenykedik.

Jó volt a péntek. És előtte napokban is jó volt tudni, hogy meg fog történni.

Emberek - a jóbarát

Kb. február tájékán találkoztunk először. Új volt a melegek világában, gondoltam segítek neki. Látni önmagát, a buktatókat, lehetőségeket.

Valahogy közel kerültük egymáshoz.

Hetente találkozunk, elbeszéljük egymásnak az életünket.

Valahogy automatikusan, reflex szerűen elmondtam neki. Gondolkodás nélkül.

Vigasztaltam. Riadt volt a szeme. Búcsúzáskor a kézfogás mellé egy ölelést is kaptam.

- Nyugodj meg, tudok magamra vigyázni.
- Igen, ismerlek már annyira, tudom jól.
- Akkor jó. Nem lesz semmi baj.

Emberek - a szakmai közeg

Lelkileg valamelyest feltöltődve indultam a Szent Lászlóba. Jöjjön aminek jönnie kell.
Nem akartam rákérdezni előző nap, hogy rendben, elméletben bekövetkezhet a fals pozitív eredmény, de milyen arányú a gyakorlati előfordulása?

Don't cry over spilt milk. - Mondják okosan.

Igazából nem múlott már semmi a dolgokon. Nem akkor dőltek el. Csupán helyzetfelderítés volt. Aggódni azon, amin már nem lehet változtatni, felesleges. Elég lelkierőt kívánt az is, hogy magamban elkezdjem felfogni a történteket.

Kb. fél óra keresgélés után jöttem rá, hogy ahová mennem kéne, pont az az épület, amit lezártak felújításra. Először elnavigáltak a fekvőbeteg részlegre, aztán nagyon kedvesen az ambulanciára.

Páran voltak előttem. Feszült voltam. Nagyon.

Aztán elfogyott mindenki, utánam nem jött senki, egyedül maradtam.

Jött egy nővér. Középkorú, őszes hajú. Valami miatt féltem tőle. Féltem mindentől, ami a következő percekben bekövetkezhet.

Megmutattam neki a beutalót. Leült mellém, bemutatkozott. Nelli nővér volt.

Kis türelmet kért, aztán pár perc múlva be is mehettem. Utólag tudtam meg, hogy a főorvos úr - aki a legnagyobb koponyának számít - már kevés embert vesz fel a praxisába. Valahogy megnyugtat a dolog így utólag is.

Kérdések, vizsgálat. Nyirok csomók vannak a szervezetemben. Akkor már tudtam, hogy tényleg nem kell azon morfondírozni, vajon mi lehet a baj.

A vérvételnél remegett a karom. A nyirokcsomóknál megakadtam gondolatban. Ági nővér megnyugtatott, hogy nem kell aggódni, nem lesz baj.

Az egész nagyon homályos így utólag. Akkor még jobban az volt.

Tudom, hogy Nelli nővér kétszer magyarázta el rendíthetetlen nyugalommal, hogy mik lesznek a következő lépések. Akkor nem fogtam fel. Most már igen.

Megnyugtató volt a hangja. Akkor is, amikor másnap telefonban közölte, sajnos beigazolódott minden gyanú.

Kaptam tájékoztató füzetet, amit még aznap kiolvastam. Leszámítva a statisztikákat.

A Nagyvárad téren amíg vártam a metrót, kabátom zsebében a HIV-ről szóló könyvecskével, iszonyú magányosnak éreztem magam. Rám tört egy megfoghatatlan, melankolikus érzés és legszívesebben felordítottam volna.

Emberek - a régi szerelem

Ő volt az első, akinek elmondtam még hétfőn, az első sokk közepette. Ott hagyott mindent, borította a programját és indult értem a város másik oldalára.

Zuhogott az eső, szürke volt minden. Nekünk komponálták.
Ültünk az autóban, nem álltunk meg. Próbáltunk rájönni, most ilyenkor merre is induljunk.

Láttam a szemében a szomorúságot, a kétségbeesést. Én pedig nem estem kétségbe.

Nála aludtam. Ő nem tudott aludni. Sokszor felébredtem éjszaka, ahogy megigazította rajtam a takarót. Azt mondta, egyenletesen, békésen szuszogtam mindvégig.

Szerdán is találkoztunk még. És lehet, hogy fogunk a jövőben is.

Valami helyre került mindkettőnkben. Valami, amit eddig nem tudtunk véghezvinni.

De szeretném látni, ahogy újra csillog, ragyog a tekintete.

Döcögök

Amikor megírtam az első bejegyzést, azt csupán azért tettem, hogy tegyek valamit. Fontos volt elkezdeni.
Terveztem, hogy leírom pontosan, mi és hogyan történt. Közben elment tőle a kedvem kicsit.

A hétköznapok pörgése leállt. Itt a hétvége, egyedül vagyok. Ami meg történt, inkább ne történt volna. Nem volt dráma, csak idegesítő helyzet volt.

A feszültség meg úgy érzem kezd kitörni belőlem. Végre.